Különleges napot írtunk ma.
A reggel még a szokásosnak mondható módon telt, azzal a kivétellel, hogy dél körül röviden átjöttek Rogier szülei, hogy tovább építsük közöttük és a gyerekek között a kapcsolatot. Es ez sikerült is. Már sokkal kevésbé voltak tartózkodóak a kölykök, mint az elsö alkalommal. Minden játékukat megmutatták Opának és Omának, söt még a tegnap füzött nyakláncokat és az ugyanakkor összeszerelt LEGO-rendörmotort is.
Hanem aztán délutánra olyan szépen felmelegedett a levegö, hogy elhatároztam, megejtem végre a fényképnyomtatást a HEMA-nál, no meg Lineke (Evelyne) kabátját is el kellett vinnem megcsináltatni, merthogy tegnap biciklizés közben (?) kiszakította a lelkem. Mivel nem volt kedvem egyedül menni, gondoltam egy nagyot és megkérdeztem Hardyt, eljönne-e velem. Hát látnátok kellett volna azt az örömöt a szemében!!! Hogy ö egyedül a mamával elmehet biciklizni!!! Repült a boldogságtól! Amikor elköszöntünk a többiektöl, a hirtelen nagyon elcsendesedett Lineke könnyekkel a szemében alig hallhatóan azt kérdezte, vajon ö is jöhetne-e. Es bár a szívem szakadt meg, azt mondtam neki, hogy ma nem, majd legközelebb. Még azt sem tudtam, hogy Hardyval hogy fog menni a dolog, így nem mertem az elsö alkalommal két gyerköcöt vállalni. Pedig tudhattam volna, hogy minden rendben lesz ... Hardy nagyon kitett magáért, jó iramban, kitartóan és nagy odafigyeléssel biciklizett mellettem és maximálisan szót fogadott nekem. Elöbb leadtuk a kabátot, majd megrendeltük a fényképeket, végül benéztünk egy-két üzletbe és vigaszdíjként vettünk egy-egy apró ajándékot az otthon maradottaknak. Mert tudtam én, láttam abban a könnytöl csillogó szemekben azt a nagy szomorúságot ...
Hazatértünkkor Rogier, Evelyne és Wivine már nagyon várt minket. Ok is nem sokkal elöttünk értek haza egy kisebb bevásárlásból. Amikor nyílt a kertkapu, a két nagy testvér boldogan rohant egymás felé és még boldogabban landolt egymás karjában. Hiszen ez volt az elsö alkalom, hogy az ittlétük óta elszakítottuk öket egymástól ... Késöbb aztán Rogier elmesélésében hallottam, amit tulajdonképpen már az elinduláskor tudtam, hogy Lineke keserves sírásba kezdett, igen sokáig vigasztalhatatlan volt s csak nagyon lassan nyugodott meg. Ezek után még egyszer megerösítettem, amit már délután mondtam neki, hogy a holnap délutánom teljesen és kizárólag csak az övé lesz ...
Már csak azt kell kitalálnom, hová megyünk ...
